Két lövés...

    Bettyn kívül a parkban csak egy idős pár és egy babakocsit toló fiatalasszony sétálgatott. Kellemes kora őszi délután volt: ragyogott a nap, gyenge, alig - alig érzékelhető szél fújt, a madarak úgy csiviteltek, hogy még azt is jó kedvre derítette volna ez a hang, aki rosszkedvű volt. Betty először a fiatal nőt követte a tekintetével. Bizony elérkezett az ideje annak, hogy ők is vállaljanak végre egy gyereket. Már meg is beszélték a dolgot a férjével, Robinnal. Ha minden a terveik szerint alakul, jövő ilyenkorra talán már ő is így tologatja majd a babakocsit. Az idős pár... Mikor őket nézte, valójában saját magát és Robint látta jó harminc évvel később. A gyerekek már felnőttek, kirepültek a fészekből, sőt, már unokáik is vannak. Külsejüket tekintve ugyan már öregek, de még olyan fiatalnak érzik magukat, mint évtizedekkel korábban. A testtel ellentétben a lélek sohasem öregszik, gondolta Betty. 

    Két lövés... 

    Mikor Betty Thompsonnak először mondta azt a férje ( akkor még nem voltak házasok, csupán néhány hónapja jártak együtt ), hogy miközben a munkáját végzi, bármikor meghalhat, Betty egyáltalán nem vette komolyan Robin szavait.

    - A műszak egyetlen másodpercében sem vagyunk biztonságban - mondta a férfi. - Némelyik bűnöző számára valóságos csemege, ha zsarura lőhet. Sőt, esetleg te is veszélybe kerülhetsz miattam. Ezt tudnod kell, mielőtt úgy döntesz, hogy hozzámjössz.

    De Bettyt mindez nem foglalkoztatta. Mióta Robinnal járt, kifejezetten érdekelték a rendőrséggel kapcsolatos hírek: hallott már rendőrgyilkosságokról, ám nem látta úgy, hogy egy rendőr élete veszélyesebb, mint egy taxisofőré. Hat évig nem is történt semmi.

    Június 17 - e volt. Betty a parkban sétálgatott. Robint várta. Amaz néhány perc múlva már jött is. Ahogy egyre közelebb ért hozzá, ő egyre szélesebben mosolygott.

    Két lövés...

    Betty érzékelte a tőlük körülbelül tíz méterre lévő férfit, ám nem tulajdonított neki jelentőséget. Most a szívével látott, csak Robint. Férje már csak öt méterre volt tőle. Bettyn hirtelen borzongás futott végig. Az a  férfi...

    Két lövés...

    Betty a férfire nézett. Az a különös szempár. Várakozó, feszült, mindenre elszánt... kegyetlen. Majd tekintete lejjebb siklott, a kezére. Pisztoly van nála, nyilallt belé a felismerés. Nem tudhatta, igaz - e, amit gondol, egyáltalán veszélyes - e rájuk nézve a fickó, mégis... tudta! Meg ne mozdítsa!, hallotta a saját kétségbeesett hangját. Meg ne mozdítsa azt az átkozott kezét! Azt hitte, hangosan kiabál, ám látta, hogy Robin ugyanúgy mosolyogva közeledik felé, mint ahogy eddig. Rájött, csak akart kiabálni.

    Tekintete a fickó kezén: lassan megmozdul, majd egy határozott mozdulattal előhúz valamit a kigombolt dzsekije alól. Robin! ROBIN!

    Robin megállt a nő előtt. Betty már nem azt érezte, amit az imént. Ez fogva tartotta, megbénította, erre az az előbbi érzés soha nem lenne képes. Félelmet érzett, rettegést, de nem saját maga miatt! 

    Két lövést hallott. Robin elesett, másfél méterre tőle olyan élettelenül rogyott a fűre, mint egy életnagyságú rongybaba. Fehér ingén két vörös folt duzzadt egyre nagyobbra: először csak kis pont volt, majd alma és kókuszdió méretű. Bettyt két őrült, vérben forgó szempárra emlékeztették. Egy ámokfutó gyilkos tekintetére.  

    - Robin! ROOOBIIIN!!! - Most már kiabált. Teljes erejéből. Eddigi feszültsége és a hirtelen rátörő lelki fájdalom táplálta ezt a hangot. A parkban az előbb még vidáman csivitelő madarak időközben elhallgattak, majd újra dalolni kezdtek. Épp úgy, ahogy korábban is, Betty mégis mintha gyászdalt hallott volna.

    A fickó futásnak eredt. Betty csak nézte. A testtel ellentétben a lélek sohasem öregszik? Hát persze, anyukám!

    Betty Thompson lelke két másodperc alatt öregedett meg.

*                                        *

    Három héttel korábban, amikor Robin egyik munkatársa, Clark Lust meghalt ( lelőtték, akár egy kutyát, mondta az a hibbant Stanisky, aki sosem tudta türtőztetni magát, ha bármilyen lehetőség adódott rá, mindig viccet csinált akár a tragédiából is ), Betty a Lust ház nappalijában arra gondolt, ők sohasem kerülhetnek ilyen helyzetbe. Az ő arcán sosem lesz látható az a hatalmas fájdalom, amit akkor Clark feleségéén, Marilynén látott. Egy poén is eszébe jutott - talán Stanisky fertőzte meg -: rajta pocsékul állna a fekete ruha. A frizurája, az arca, a mozgása... egyikhez sem illik más, csak móka, kacagás... És rádöbbent, Stanisky egyáltalán nem hibbant, legalábbis nem annyira. Hülye viccei valójában pajzsok, biztosan azt hiszi, ha kifigurázza a tragédiákat, nem lesznek tragédiák többé. Tragikomédiák, amik ugye mégsem olyan borzasztóak. Lelőtték, akár egy kutyát.

    - Ez a rendőrfeleségek sorsa - mondta Marilyn, mikor néhány percre egyedül maradt Bettyvel. - A rendőrfeleségeknek két csoportja van: akiknek még él a férjük és akik már özvegyek.

    Betty és Marilyn hosszan nézett a másik szemébe. Betty nem tudta, valójában mit akar mondani az asszony, azt sem tudta, mit válaszoljon erre a megállapításra, de a történtek tükrében tökéletesen tisztában volt azzal, hogy Marilynnek igaza van. Nem akarta, hogy így legyen, de hiába próbálunk meg  valamit a szőnyeg alá söpörni, attól az még létezik, mondta mindig az apja. Igen, létezik. Clark meghalt, de Robin nem halhat meg! Ő nem...

    - Mindegyikünk ezt gondolja... - szólt Marilyn, mintha olvasott volna a gondolataiban. Betty újra a szemébe nézett, ezúttal csak néhány másodpercig. Egyáltalán nem tetszett neki amit látott. Nem csak fájdalmat, bíztatást, kérést, követelést. Robin nem!

    - Ti még olyan fiatalok vagytok.

    - Nem!

    - Nektek még sikerülhet!

    Betty ezért érezte magát hibásnak a férje halála miatt, és ezért kellett a rendőrök előtt megtalálnia Robin gyilkosát. 

*                                        *

    Akkor éjjel már másodszor riadt fel álmából.

    - Robin! - suttogta és bal kezével oldalra nyúlt. De Robin nem volt ott. Már napok óta nem és már sohasem fog mellette aludni többé. 

    Visszahúzta a kezét és megpróbált újra elaludni. Sikerült is neki, amikor egy hang újra felébresztette. Mintha lentről jött volna. De az utóbbi napokban annyiszor felriadt éjszakánként ilyen és ehhez hasonló ,, hangokra ", hogy már nem tudta, csak a képzelete játszik vele, vagy ezúttal rajta kívül valóban van valaki a házban. Mégis ledobta magáról a takarót, felült és fülelt. Visszatartotta magát, most nem indult el, mint már olyan sokszor, hogy körbejárja a házat - és hogy mindent rendben találjon.

    - Orvosi eset vagy, drága Betty. Ez már kész paranoia! - suttogta.

    Várt még néhány másodpercig...

    Kopp

    Ezúttal nem képzelődött! Van itt valaki! Még mindig úgy gondolta, valahonnan lentről jön a hang. Ha veszélyes az illető ( de lehetnek akár ketten is, vagy még többen ), talán elég messze van még, hogy el tudjon menekülni. Ám Bettyt ez nem nyugtatta meg: már a házban van és ez azt jelenti, épp elég közel, hogy elkapja. De el akarja - e kapni? Mit akarhat tőle? Egyáltalán akar tőle valamit? Talán...  

    Kopp

    ... nem. Talán csak egy betörővel van dolga. De a betörők sem szeretnek tanút hagyni maguk után! Ez igaz. 

    Felállt, a papucsába lépett és óvatosan a hálószoba ajtajához ment. Jobb keze az ajtó hűvös kilincsére siklott és lassan lenyomta azt.

    Kopp

    Ugyanolyan tompán és halkan, mint eddig. És ugyanolyan meggyőzően: nincs egyedül a házban. Most már biztos volt benne.

    Teljesen lenyomta a kilincset, amikor hirtelen jeges rémület töltötte el. Ha most kinyitja ezt az ajtót, és az megnyikordul, elárulja, melyik szobában van. És elárulja, hogy ébren van. Talán magához vehetne valami fegyverfélét, amivel meg tudja védeni magát. Talán egy kést. Gondolkodott, itt fent hol találhatna egy kést, de semmi...

    Kopp

    ... ötlete nem volt, hol keresse. Az újabb koppanás ( közelebbről, sokkal közelebbről, mintha az a valaki már az emeletre vezető lépcsőn járna ) teljesen megbénította. Úgy érezte, mozdulni sem tud a félelemtől. Az eddig csukott ajtót most kinyitottad, szivi! Természetes, hogy erősebben hallod a hangot! Nem, ez a helyzet egyáltalán nem természetes! Valaki betört a házba, a szentségit! Először megölték Robint, most pedig betörnek a házba. Betty bénító félelme egyszerre haraggá, eddig soha nem tapasztalt parázsló gyűlöletté változott. Most már tudta, hol találhat kést. Nem is egyet, hármat, ötöt, tízet. Nem is kést!

    Nem törődve azzal, hogy zajt csap, kilépett a folyosóra, balra indult, a hálószoba melletti helyiségbe. Mikor belépett, lámpát gyújtott és leemelte a falról az egyik tőrt Robin gyűjteményéből, majd némi gondolkodás után még egy kardot is, a falon elhelyezett több, mint egy tucat szúrófegyver közül. Úgy simult a kardra a keze, mintha kardforgatásra született volna.

    Az emeletről a földszintre vezető lépcsőn szinte száguldott lefelé, meztelen talpa alig érintette a puha szőnyeggel borított fa lépcsőket, fehér hálóruhája lobogott, mintha hirtelen szél kerekedett volna. Lent felkattintott egy kapcsolót, mire a nappalit elárasztotta a fény - és meglátta a fickót. Magas volt, kissé sovány. Ideges pillantást vetett a nőre, majd a kezében lévő fegyverekre. Láthatóan megrémült tőle. Betty sikoltott ( éles, elnyújtott hjíííííí  - t hallatott ) és rárontott. 

*                                        *

    Ezúttal senki sem volt a parkban Bettyn kívül, aki egy fa árnyékában álló padon ült. Robin halála óta minden kedden kijött ide - június 17 - e, kedd 14:26 - az időpont, ami mindent megváltoztatott. Ekkor ölték meg Robint és... nem sokkal később kis híján ő is gyilkossá vált. Mint olyan sokszor a történtek óta, újra arra az estére gondolt, amikor az a férfi betört hozzá. Amikor egy karddal és egy tőrrel a kezében sikoltva rárontott, fejében azzal az őrült gondolattal ( az egész helyzet meglehetősen őrült volt ), hogy fájdalmát a férfin vezeti le. Hogy megöli épp úgy, ahogy Robint ölték meg. Nem is azt a férfit látta maga előtt, aki betört hozzá ( aki aztán nyomtalanul eltűnt - valószínűleg kihasználta az alkalmat, amikor az asszony figyelme elterelődött róla ) , hanem azt, amelyik megölte Robint. Mintha még fölényesen vigyorgott is volna az újbóli találkozás örömére. Olyan magabiztos volt, szemtelen és legyőzhetetlen. Meg akarta ölni! De ( szerencsére ) egy hang a fejéből megállásra késztette - Robin hangja. Telefonálj Mack hadnagynak!, mondta ez a hang. Az a fickó már rács mögött van! Meg fog fizetni mindenért. Törvényesen!!! Ez utóbbi szó úgy visszhangzott a fejében, mint kiáltás a barlangban. Törvényesen... Ez lehűtötte. Amikor összeházasodtak, Robin nem egy gyilkost vett feleségül. Igen, a férfinek most is igaza van! De rádöbbent még valamire: Robin mindig mellette lesz! És neki olyannak kell megmaradnia, amilyennek amaz szerette...

    Betty Thompson felállt és elindult hazafelé. Jővő kedden újra eljön majd a parkba. Ez a pad, ezek a fák, a keskeny betonút most már mindig vele marad. Ahogy Robin is.