Lehet attól tartani, hogy a január 1-jén életbe lépett médiatörvény következtében Magyarországon úgy eltűnik a sajtószabadság, mint a Magyar Gárda vagy az erőszakba fulladó tüntetések az áprilisi választások után.

Létezik ugyan az internet, aminek segítségével a törvény adott esetben gyorsan saját paródiájává válhat annak kitalálóival és a betartásán, betartatásán fáradozókkal együtt; nem csak azért, mert egy friss hír szerint a közerkölcs felett is őrködő médiahatóság első embere korábban szexlapot adott ki. Ám ha a médiatörvényből a következő hónapokban, években csak annyi csontváz kerül elő, mint amennyit a „csontvázbizottság” talált, akkor nyert ügyünk van, hiszen nem akképp lesz nekünk jó, ahogy a kormányzati kommunikáció szerint az egykulcsos, 16 százalékos jövedelemadó bevezetése után, tehát mindenkinek.

Természetesen van ráció abban, hogy maximalizálják a bűnügyi hírek arányát, és valóban idegesítő volt, ahogy a reklámblokk egyszer csak szó szerint berobbant az egyes műsorok közé, meg az sem volt túl elegáns, ahogy például egyes (jobboldali) sajtóorgánumok módszeresen elmebeteg vagy éppen féreg jelzővel illettek egy miniszterelnököt, ezért az efféle retorika ellen sem árt fellépni. Szóval ebben a pakkban is van legalább annyi értékelhető elem, mint amennyi a tavalyi 29 pontos akciótervnek nevezett ötlethalmazban volt, ott lásd, mondjuk a házi pálinkafőzés engedélyezését.

Ugyanakkor az új szabályozást a tervezett új alkotmányhoz érzem hasonlatosnak. Az alkotmánytervezet egyik mondata kimondja: lehetnek alapjogaid, ha ezért ezt, azt és amazt megteszel. Azaz ebben az értelemben úgy tűnik, Magyarországon nem léteznek majd alapjogok – ami finoman szólva is abszurd, és remekül érzékelteti az úgynevezett nemzeti együttműködés lényegét.

Ahogy többek között az Alkotmánybíróság hatáskörének öncélú megnyirbálása, a válság elmúltával bevezetett válságadók, a magánnyugdíjpénztári vagyon bekebelezése sem önmagában aggályos – most hagyjuk az ezekre adott reggel–délben–este-magyarázatokat, s azt, hogy jó fél éve az eddigieknél is hülyébbnek nézik a választópolgárokat –, úgy a médiatörvény sem azért rossz, mert megszületett; eddig „csak” a visszamenőleges törvénykezés az, ami Európában alapvetően elfogadhatatlan. A szabályozás viszont lehetőséget ad arra, hogy a hatalom irányítsa a sajtót is, a nyomtatott sajtótól az internetig, esetleg leigázva ezzel azt a néhány tiszta forrást, melyek még csörgedeznének. Az a kormány, amely nem vállalja a vitát, nem tűri az ellenvetést, a kritikus hangot, amely erőből old meg mindent, s képtelen gesztusokat gyakorolni. Hiszen ha eddig így cselekedett, a jövőben miért viselkedne másképp, és miért éppen a médiával, amely annyi borsot tört már az orra alá, s amely a nemzeti bankkal együtt az ellensúlyai utolsó bástyáit jelenti? Mert ha a kormányzó pártok tagjainak médiatörvényre vonatkozó elképzeléseiben, megnyilatkozásaiban csak annyi igazság van, mint amilyen gazdaságpolitikai elképzelésekkel rendelkeznek, akkor nagy bajban leszünk.