Drew –aki tíz éves kora ellenére magas, barna hajú, minden iránt érdeklődő intelligens fiú- csak feküdt az ágyán a szobájában, a függönyök behúzva és mintha egyre mélyebbre akarna menekülni a sötétség feneketlen mélységeibe, még a takarót is magára húzta. Úgy hitte, hogy ha egy sötét, áthatolhatatlan burokba rejtőzik, kizárhatja a külvilágot. Kizárhatja az emléket.

    A másnap is ugyanolyan lehangoltan telt számára, mint az előző. Sőt, ha lehet, még jobban szenvedett. Úgy érezte, hogy minden nappal nehezebb lesz a történteket elviselni, amely mintha egy láthatatlan súllyal karöltve támadná. Az a valami belülről, a súly kívülről taszította egyre mélyebbre az elkeseredettség tengerébe.

*

    A tanárnő épp angol irodalmat tanított.

    Miss Parkinson volt az a tanárnő, akinek Drew mindig kiönthette a lelkét, ha szomorú volt, mindig megkereshette, ha valami örömteli dolog érte. Több volt közöttük, mint egyszerű tanár-diák viszony. Barátok voltak, és Drew nem egyszer érezte, hogy a tanárnő a ,,második édesanyja”.

    - Most pedig a hátralévő időben mindenki írjon egy fogalmazást! -Mondta Miss Parkinson.- Egy olyan témáról írjatok, ami foglalkoztat benneteket vagy egyszerűen csak érdekes számotokra. Bármiről írhattok, csak rólatok szóljon és őszinte legyen. Rajta!

    És Drew írni kezdett. Először akadozva ment, mintha minden egyes szóért küzdenie kellett volna, de aztán valósággal ömleni kezdtek a szavak. Valójában nem is tudta, mit ír. Csak írt, és örült, hogy amint több betű lesz a papíron, úgy könnyebbül meg.

*

    Drew-t a csengetés szakította ki az álom karmai közül. Úgy tűnik, a teljes besötétítés hatására elaludt. Apja is otthon volt, de mintha nem hallotta volna a csengőt, mert az továbbra is szólt. Így Drew maga nyitott ajtót.

    - Parancsoljanak –mondta az ajtóban álló két fegyveres rendőrnek.

    - A papáddal szeretnénk beszélni, Don McNeill-lel. Itthon van? –Kérdezte az egyik.

    - Rögtön, addig is jöjjenek be.

    Amíg Drew a rendőrökkel beszélt, Don McNeill megérdezett.

    - Jó napot, uraim. Elnézésüket kell kérnem, hogy ilyen sokára nyitott ajtót a fiam. Én a kertben voltam. Miben segíthetek?

    - Ön Don McNeill? –Kérdezte az előbbi rendőr.

    - Igen.

    - Kérem, olvassa ezt el!

    A rendőr egy fénymásolt, kézzel írott papírt adott át a férfinak.

    ,,…először azt gondoltam, elfutok, de a látványtól nem tudtam mozdulni. Mintha a földhöz bilincseltek volna. Láttam, hogy a papa egy baseball ütővel üti a mamát. Nagyon megijedtem. Még sohasem láttam a papát ilyennek. Mama már a földön feküdt, körülötte csupa vér volt a padló, papa meg csak ütött, mintha örülne, hogy így látja a mamát.

    Papa azt mondta, hogy a mama elutazott…”

    Ekkor a rendőr kivette a papírt a férfi kezéből. Don McNeill mozdulni sem tudott a döbbenettől. Az arcára volt írva minden, amit a rendőrök tudni akartak.

    - Nézzük meg, mit csinált a kertben –mondta a rendőr, miután látta, hogy McNeill-nek meg kell adni a kezdő sebességet.